Mostanáig úgy élt bennem, hogy az agressziómat olyan kitartóan és szisztematikusan fojtották el bennem óvodás és kisiskolás koromban szüleim és pedagógusaim, hogy az végleg teljesen meghalt bennem. És persze azt gondoltam, hogy ez maga a szelídség.
Emlékszem, volt egy utolsó eset, amikor akaraterőmet -úgy tűnt- végleg megtörték: Második általánosban két pedagógus vonszolt át az iskola hosszú folyosóján egy félelmetes hírű tanító nénihez, valamely vétkem kapcsán, hogy ő végre nevelje ki belőlem az ellenállásom maradékát is, mert ők már nem bírnak velem. Ezen a Golgota folyosón radiátorról radiátorra kapaszkodva, bömbölve küzdöttem az életemért, nehogy Körmöczy tanárnő kezébe kerüljek, ahol biztosan tudtam, hogy a halál vár rám. De a két pedagógus erősebbnek bizonyult nálam, és végül az utolsó radiátor után a folyosón feladtam minden ellenállásomat és belöktek egy negyedikes osztályba, ahol éppen egy óra zajlott. Azonnal meg is kezdődött az inkvizíciós eljárás, aminek a menete az volt, hogy a tanárnő a méteres T vonalzóval az osztály előtt rituálisan a fenekemre húzott párat, nem erőset, tehát csak szimbolikus jelleggel, de úgy, hogy közben nekem bokafogásban kellett pózolnom, és az osztály harsányan röhögött rajtam. Ekkorra már teljes önkívületben voltam. A dühöt végleg a totális megszégyenülés váltotta fel, és ott, máig úgy gondoltam, hogy a lelkem egy része meghalt, valamit végleg feladtam magamból. Az sem segített a dolgon, sőt talán még rontott rajta, hogy két év múlva, amikor én voltam negyedikes, és ez a tanító néni tanított már, egyszer csak nyílt az osztály ajtó és belöktek egy szerencsétlen gyereket, aki megkapta ugyanazt a kezelést, mint én. Akkor láttam csak, hogy a tanítónő hogyan mórikál az osztály felé, hogy a show műsor minél szórakoztatóbb legyen számunkra. Én egyáltalán nem tudtam nevetni, elszorult szívvel és gyomorral néztem végig a jelenetet.
Ezzel a kis akcióval úgy tűnt, hogy a fürdővízzel a gyerek is kiömlött, mert ebben a feladásban mindenféle dominancia törekvésem, sőt érvényesülési erőm nagy része is benne volt. Ettől kezdve már az autoritás látszatával szemben is sokkos állapotba kerültem. Lelkileg szinte zsákmányállat lettem. Nem nagyon támadt fel bennem többé ellenállás. Leginkább azt kerestem, hogy hová bújhatok a veszély elől. Tényleg láttam magam, hogy meghalt az a részem, aki képes a saját akaratát érvényesíteni.
Adri kedvesem hívta fel a figyelmem arra, hogy ez a kép a halott énrészemről valóban úgy jeleníti meg ezt az energiát, mintha visszavonhatatlanul elhamvadt volna bennem. És egy ilyen nézőpontból valóban úgy tűnhet, hogy minden, ami az érdekérvényesítéssel kapcsolatos meghalt, nincs többé. És én így is éreztem. Erre ő azt mondta, hogy ő inkább egy leláncolt vadállatot, egy ragadozót képzel el, mert abban még ott van az élet és a megszabadulás esélye. Mikor megpróbáltam én is így elképzelni, semmi hókusz-pókusz, csak egyszerűen ezt a képet kezdtem vizualizálni, egyből sokkal erősebbnek kezdtem érezni magam. Valami olyan lénynek, aki annyira erős, hogy az emberek csak félelmükben láncolták le, mert nem tudtak mit kezdeni ezzel az erővel. És persze ezek a riadt szemű emberek bennem is ott voltak, ők is féltek, mi lesz, ha elszabadul, az a kontrolálatlan erő, vagyis az én belső részeim is jóváhagyták a láncra vertséget, és ezért etettek folyamatosan azzal, hogy meg is halt, nehogy megpróbáljam őt kiengedni.
Ez az átkeretezés látványosan leleplezte a hazugságot az én belső erőm halálhíréről, ami arra volt jó nekem, hogy ne kelljen felelősséget vállalni, ne kelljen konfrontálódni. De ez a kép felnyitotta a szemem, hogy ő ott van, és amint azt mondom, hogy légy szabad, ő kijön a fogságból és újra ott lehet velem, bennem, a szemem tükrében, hogy megvédjen, amikor a határaimat feszegetik. Persze időről időre elő kell vennem ezt az új, belső képet, különben a régi, jól bejáratot mechanizmus nagyon hamar visszarendeződik.
Ez a kis történet nekem jó példa arra, hogy az utólag beültetett gondolatok is képesek korrigálni az érzéseimet, és így, egy ilyen felturbózott energia nyalábbal képes vagyok egy számomra vágyott irányba terelni a valóságot.
Köszi, Adri!
Emlékszem, volt egy utolsó eset, amikor akaraterőmet -úgy tűnt- végleg megtörték: Második általánosban két pedagógus vonszolt át az iskola hosszú folyosóján egy félelmetes hírű tanító nénihez, valamely vétkem kapcsán, hogy ő végre nevelje ki belőlem az ellenállásom maradékát is, mert ők már nem bírnak velem. Ezen a Golgota folyosón radiátorról radiátorra kapaszkodva, bömbölve küzdöttem az életemért, nehogy Körmöczy tanárnő kezébe kerüljek, ahol biztosan tudtam, hogy a halál vár rám. De a két pedagógus erősebbnek bizonyult nálam, és végül az utolsó radiátor után a folyosón feladtam minden ellenállásomat és belöktek egy negyedikes osztályba, ahol éppen egy óra zajlott. Azonnal meg is kezdődött az inkvizíciós eljárás, aminek a menete az volt, hogy a tanárnő a méteres T vonalzóval az osztály előtt rituálisan a fenekemre húzott párat, nem erőset, tehát csak szimbolikus jelleggel, de úgy, hogy közben nekem bokafogásban kellett pózolnom, és az osztály harsányan röhögött rajtam. Ekkorra már teljes önkívületben voltam. A dühöt végleg a totális megszégyenülés váltotta fel, és ott, máig úgy gondoltam, hogy a lelkem egy része meghalt, valamit végleg feladtam magamból. Az sem segített a dolgon, sőt talán még rontott rajta, hogy két év múlva, amikor én voltam negyedikes, és ez a tanító néni tanított már, egyszer csak nyílt az osztály ajtó és belöktek egy szerencsétlen gyereket, aki megkapta ugyanazt a kezelést, mint én. Akkor láttam csak, hogy a tanítónő hogyan mórikál az osztály felé, hogy a show műsor minél szórakoztatóbb legyen számunkra. Én egyáltalán nem tudtam nevetni, elszorult szívvel és gyomorral néztem végig a jelenetet.
Ezzel a kis akcióval úgy tűnt, hogy a fürdővízzel a gyerek is kiömlött, mert ebben a feladásban mindenféle dominancia törekvésem, sőt érvényesülési erőm nagy része is benne volt. Ettől kezdve már az autoritás látszatával szemben is sokkos állapotba kerültem. Lelkileg szinte zsákmányállat lettem. Nem nagyon támadt fel bennem többé ellenállás. Leginkább azt kerestem, hogy hová bújhatok a veszély elől. Tényleg láttam magam, hogy meghalt az a részem, aki képes a saját akaratát érvényesíteni.
Adri kedvesem hívta fel a figyelmem arra, hogy ez a kép a halott énrészemről valóban úgy jeleníti meg ezt az energiát, mintha visszavonhatatlanul elhamvadt volna bennem. És egy ilyen nézőpontból valóban úgy tűnhet, hogy minden, ami az érdekérvényesítéssel kapcsolatos meghalt, nincs többé. És én így is éreztem. Erre ő azt mondta, hogy ő inkább egy leláncolt vadállatot, egy ragadozót képzel el, mert abban még ott van az élet és a megszabadulás esélye. Mikor megpróbáltam én is így elképzelni, semmi hókusz-pókusz, csak egyszerűen ezt a képet kezdtem vizualizálni, egyből sokkal erősebbnek kezdtem érezni magam. Valami olyan lénynek, aki annyira erős, hogy az emberek csak félelmükben láncolták le, mert nem tudtak mit kezdeni ezzel az erővel. És persze ezek a riadt szemű emberek bennem is ott voltak, ők is féltek, mi lesz, ha elszabadul, az a kontrolálatlan erő, vagyis az én belső részeim is jóváhagyták a láncra vertséget, és ezért etettek folyamatosan azzal, hogy meg is halt, nehogy megpróbáljam őt kiengedni.
Ez az átkeretezés látványosan leleplezte a hazugságot az én belső erőm halálhíréről, ami arra volt jó nekem, hogy ne kelljen felelősséget vállalni, ne kelljen konfrontálódni. De ez a kép felnyitotta a szemem, hogy ő ott van, és amint azt mondom, hogy légy szabad, ő kijön a fogságból és újra ott lehet velem, bennem, a szemem tükrében, hogy megvédjen, amikor a határaimat feszegetik. Persze időről időre elő kell vennem ezt az új, belső képet, különben a régi, jól bejáratot mechanizmus nagyon hamar visszarendeződik.
Ez a kis történet nekem jó példa arra, hogy az utólag beültetett gondolatok is képesek korrigálni az érzéseimet, és így, egy ilyen felturbózott energia nyalábbal képes vagyok egy számomra vágyott irányba terelni a valóságot.
Köszi, Adri!