Szerintem nincs olyan, hogy lustaság, szerintem csak motiválatlanság van. Van egy koncepcióm, hogy ki mondja a másikra, hogy lusta: az, aki még mindig túlnyomó részt megfelelésből cselekszik. Hogy miért van ez így szerintem? Mert, ha valakire azt mondom, hogy lusta, az egy megítélés, ami mögött frusztrációnk, dühnek kell lenni, különben minek akarnék valakit bántani. (Az „igazság bajnoka” duma az elég gyenge.) A düh mögött, a tudomány mai állása szerint lényegében az van, hogy nem az történik, amit akarok. Mindegy, hogy milyen beszorultság mentén, de nem az történik. Lehet ez valami olyan kicsi düh is, amit a rendszerem nem is érzékel azonnal, csak, amikor már a túlnyomás szelep jelez. És mikor érzek beszorultságot? Ha nem azt teszem, amit ÉN VALÓJÁBAN szeretnék. Hát mit teszek? Kizárásos alapon, azt teszem tudat alatt, amit valaki más szeretne. Vagyis megfelelek. Ide most nem sorolom azokat a tetteket, amik egy SAJÁT MOTIVÁCIÓM szerinti cél eléréséhez szükségesek, pl. ha valóban szeretek zongorázni (és nem csak a szüleim erőltették), akkor meg kell teremtsem az ahhoz szükséges körülményeket, és az sem lesz fáradság, mert az MOTIVÁL, hogy zongorázhassak.
És még ide tartozik az is, amikor felháborít, ha mondjuk, egy közösségben azt látom, hogy a MÁSIK -érzésem szerint- kevesebbet dolgozik, mint én. Ekkor is tudhatom, hogy én sem örömből vagy a fenti motiváció mentén tevékenykedem, hanem MEGFELELÉSBŐL. Szerintem, ha én valódi belső motivációból cselekszem, akkor nekem teljesen mindegy, hogy a másik mit csinál, nem fogok méricskélni, hiszen, miért zavarna, ha valaki nem csinál valamit, amit én szívesen csinálok? Persze itt előjöhet, hogy mert a másik egy élősködő, aki szintén szeret zongorázni: én cipelem oda a zongorát, és ő IS fog rajta játszani. Akkor meg valószínűleg arról van szó, hogy nem tudok kiállni magamért, ha az a másik az én rovásomra fog zongorázni. Ha viszont én a zongora cipelés után pont annyit zongorázok, amennyit akarok, vagyis bennem pariban van a cipeléssel, akkor miért zavarna, ha a többi időben az „élősködő” zongorázik? Erre mondják, hogy az már az egó. Ha örömből cselekszem az idő nagy részében, valamint felismerem, ha valaki olyat csinál, ami nekem nem jó, ÉS természetes módon érvényesíteni is tudom, ami jó nekem, akkor az egós én automatikusan visszahúzódik.
Erre a zongorás példára egy kedves ismerősöm azt vetette ellen, hogy oké, szeretem a tisztaságot, de más után nem szívesen takarítok. Igen, ha egy közösségen belül nagyon eltérőek az igények, akkor szükségszerű az egyensúlyba hozás magamban. Vagyis szükségem lesz még arra az „apróságra”, hogy vagy az igényemnek érvényt tudok szerezni, vagy el tudom engedni attól függően, hogy pl. ebben az esetben a tisztaság a fontosabb nekem vagy az adott közösséghez tartozás. Na itt lehet a ragaszkodásunkkal olyan kompromisszumokba belemenni, ami hosszú távon felőröl. A szenvedély az átok és áldás is egyben, de az elfojtás még rosszabb.
És szerintem olyan sincs, hogy halogatás. Az okfejtés szinte azonos a fentivel. Ha halogatok, akkor valami olyasminek a megtételét halasztom, ami számomra nem kellemes. Sok ilyen dolog van természetesen, de akkor csak annyi történik, hogy az összes motivációim eredője kisebb, mint a cselekvéshez szükséges energia. Vajon ki meddig képes halogatni, hogy kimenjen WC-re? Változó, de egyszer biztos, hogy összegyűlik a „motiváció”. És ugye tudjuk, hogy vannak gyerekek, akik képesek inkább bepisilni, mint otthagyni a játékot. Na ez az igazi motiváció! Ezt a részét érdemes megtartani a gyermeki attitűdnek.
Csak, ha valami olyasmit halogatok, ami nekem végső soron már káros, ha egy ponton tovább halogatom, akkor tudhatom, hogy annak a gyereknek a szintjén vagyok, aki inkább bepisil. Amúgy valószínűleg ő is csak azért pisil be, mert tudja, hogy úgyis tisztába teszik. Tehát leszarja, hogy bepisil. (he-he 😊 )
És még ide tartozik az is, amikor felháborít, ha mondjuk, egy közösségben azt látom, hogy a MÁSIK -érzésem szerint- kevesebbet dolgozik, mint én. Ekkor is tudhatom, hogy én sem örömből vagy a fenti motiváció mentén tevékenykedem, hanem MEGFELELÉSBŐL. Szerintem, ha én valódi belső motivációból cselekszem, akkor nekem teljesen mindegy, hogy a másik mit csinál, nem fogok méricskélni, hiszen, miért zavarna, ha valaki nem csinál valamit, amit én szívesen csinálok? Persze itt előjöhet, hogy mert a másik egy élősködő, aki szintén szeret zongorázni: én cipelem oda a zongorát, és ő IS fog rajta játszani. Akkor meg valószínűleg arról van szó, hogy nem tudok kiállni magamért, ha az a másik az én rovásomra fog zongorázni. Ha viszont én a zongora cipelés után pont annyit zongorázok, amennyit akarok, vagyis bennem pariban van a cipeléssel, akkor miért zavarna, ha a többi időben az „élősködő” zongorázik? Erre mondják, hogy az már az egó. Ha örömből cselekszem az idő nagy részében, valamint felismerem, ha valaki olyat csinál, ami nekem nem jó, ÉS természetes módon érvényesíteni is tudom, ami jó nekem, akkor az egós én automatikusan visszahúzódik.
Erre a zongorás példára egy kedves ismerősöm azt vetette ellen, hogy oké, szeretem a tisztaságot, de más után nem szívesen takarítok. Igen, ha egy közösségen belül nagyon eltérőek az igények, akkor szükségszerű az egyensúlyba hozás magamban. Vagyis szükségem lesz még arra az „apróságra”, hogy vagy az igényemnek érvényt tudok szerezni, vagy el tudom engedni attól függően, hogy pl. ebben az esetben a tisztaság a fontosabb nekem vagy az adott közösséghez tartozás. Na itt lehet a ragaszkodásunkkal olyan kompromisszumokba belemenni, ami hosszú távon felőröl. A szenvedély az átok és áldás is egyben, de az elfojtás még rosszabb.
És szerintem olyan sincs, hogy halogatás. Az okfejtés szinte azonos a fentivel. Ha halogatok, akkor valami olyasminek a megtételét halasztom, ami számomra nem kellemes. Sok ilyen dolog van természetesen, de akkor csak annyi történik, hogy az összes motivációim eredője kisebb, mint a cselekvéshez szükséges energia. Vajon ki meddig képes halogatni, hogy kimenjen WC-re? Változó, de egyszer biztos, hogy összegyűlik a „motiváció”. És ugye tudjuk, hogy vannak gyerekek, akik képesek inkább bepisilni, mint otthagyni a játékot. Na ez az igazi motiváció! Ezt a részét érdemes megtartani a gyermeki attitűdnek.
Csak, ha valami olyasmit halogatok, ami nekem végső soron már káros, ha egy ponton tovább halogatom, akkor tudhatom, hogy annak a gyereknek a szintjén vagyok, aki inkább bepisil. Amúgy valószínűleg ő is csak azért pisil be, mert tudja, hogy úgyis tisztába teszik. Tehát leszarja, hogy bepisil. (he-he 😊 )
Vannak nézetek, hogy a gyerek igazából megfelelésből lesz szobatiszta, ha idő előtt vesszük rá, vagyis az előtt, hogy a belátása megszületne, hogy jó szobatisztának lenni. Itt látszik egy fontos nevelési elv, ami kihathat az egész életünkre: ha a szüleink túl korán megkövetelték vagy túlerőltették a bili dolgot, akkor valószínűleg jobban a megfelelések motiválnak az életünkben.
Ebbe én is beletartozom vastagon, mert olyan családban nőttem fel, ahol a gyereket kikötözték a bilihez, így szoktatva "finoman" a szobatisztaságra. A széklet elengedés olyan elemi és saját igény, hogy ha ezt is kívülről határozzák meg az „imprinting” éveiben (0-7 éves kor), akkor attól kezdve igencsak nehezített pálya felismerni, hogy melyik a saját motivációból, és melyik a megfelelésből végrehajtott cselekedet. Felnőtt korban erre akár évek is rámehetnek, hogy meg tudjuk különböztetni. Ha végül sikerül, akkor már csak gyakorlás kérdése.
Addig pedig nincs más dolgunk, mint nyomozni, nyomozni, nyomozni… magunk után. 😊
Ebbe én is beletartozom vastagon, mert olyan családban nőttem fel, ahol a gyereket kikötözték a bilihez, így szoktatva "finoman" a szobatisztaságra. A széklet elengedés olyan elemi és saját igény, hogy ha ezt is kívülről határozzák meg az „imprinting” éveiben (0-7 éves kor), akkor attól kezdve igencsak nehezített pálya felismerni, hogy melyik a saját motivációból, és melyik a megfelelésből végrehajtott cselekedet. Felnőtt korban erre akár évek is rámehetnek, hogy meg tudjuk különböztetni. Ha végül sikerül, akkor már csak gyakorlás kérdése.
Addig pedig nincs más dolgunk, mint nyomozni, nyomozni, nyomozni… magunk után. 😊