Részt vettem egy személyközpontú csoporton. Nagyon izgalmas élmény volt, ugyanis, több ezer óra csoportozás után ez volt az első csoport, ahol nem volt sem tematika, sem napirend, sem semmilyen gyakorlat, és lehetőleg semmilyen szabály előre legyártva, kivéve, hogy nem vágunk egymás szavába, de még ez sem lett kimondva. Az összes keret, ami kimondódott, hogy 6-10-ig tart a csoport. Egyik résztvevőben fel is merült a kérdés, hogy lehet-e pl. előbb elmenni, mert ő szeretné, ha nem lehetne, de a csoport hamar kifejezte, hogy ilyen szigorú korlátozást nem fogadnak el, aki akar, bármikor elmehet.
Volt két facilitátor, de kilétük avatatlan szemlélő számára akár ki sem derült, mint ahogy egy "újonc" meg is kérdezte a végén, hogy ki vezette a csoportot.
A vezetéshez, struktúrához szokott világunkban nagyon zavaró lehet egy ilyen jelenség pedig, ha jobban belegondolok, pont így néz ki az élet: senki sem mondja meg IGAZÁN, hogy mit kell tenni, csak mi felruházzuk a társadalmat, illetve egyes embereket azzal a joggal, hogy megmondják, hogy mit kell tennünk, mi a helyes és mi nem, aztán mi magunk ragaszkodunk hozzá leginkább, mert amikor nem mondja meg senki, hogy mi a feladat, könnyen elveszíthetjük a biztonságérzetünket. Piszok nehéz saját magam főnöke lenni úgy, hogy elég hatékony is legyek, de mégse hajtsam magam halálra.
A vezetés nélküli, önszabályozó rendszer eleinte lehet maga a káosz, viszont gyönyörűen kirajzolódnak benne saját félelmeink, hiedelmeink, elvárásaink. Rendkívül tanulságos volt magamat tükröztetni egy ilyen rendszerben. Abban a térben valahogy rögtön kidomborodott magam előtt, ha figyelem éhségből szólaltam meg, vagy éppen a megítéléstől való félelmemben, vagy a "nem vagyok fontos" hiedelme alapján nem szólaltam meg. Pedig senki nem jelzett vissza. A csoport összeadott bölcsessége mindig kiadta a megfelelő reakciót, vagy úgy, hogy nem reagált, és témát váltott, vagy úgy, hogy reflektáltak valamit a saját szemszögükből, de sosem éreztem, hogy baj lenne, hogy mondok vagy nem mondok valamit.
A csoport plasztikusan leképezte az Életet, ami egy bizonyos távlatból nézve szintén egy önszabályozó rendszer. Valahogy mindenki a helyén van, hiszen, ha nem a helyén lenne, akkor nem ott lenne. Mégis milyen sokszor érezzük, hogy nem vagyunk a helyünkön. Akkor vajon miből ered ez a nem vagyok a helyemen érzés? Akárhogy osztok-szorzok, nem tudom másra kihozni az egyenletet, csak arra, hogy a megfelelésből. Mi más késztethet arra, hogy ott legyek, ahol nekem nem jó? Az egzisztenciális félelem, azaz, a félelem a hajléktalanságtól vagy az éhezéstől, vagy egyszerűen csak a kényelem elvesztésétől való félelem csak másodlagosnak tűnik számomra. Ezt megelőzi a szégyen vagy bűntudat, hogy nem fogok megfelelni valamilyen valós vagy vélt elvárásnak és kirekesztődöm. De vajon hol van a valós elvárás vége és a vélt elvárás eleje? Vagyis, amikor már tök nyilvánvaló, hogy senki más nem várja el tőlem, hogy ezt vagy azt megtegyem csak én magamtól, mégis jobb érzésem ellenére mégis megteszem újra és újra.
Addig, amíg ezt a határt nem tudom hitelt érdemlően felfedezni és megrajzolni magamnak, maradok függő, és járok az Anonim Alkalmazkodók csoportjába. 😊
Volt két facilitátor, de kilétük avatatlan szemlélő számára akár ki sem derült, mint ahogy egy "újonc" meg is kérdezte a végén, hogy ki vezette a csoportot.
A vezetéshez, struktúrához szokott világunkban nagyon zavaró lehet egy ilyen jelenség pedig, ha jobban belegondolok, pont így néz ki az élet: senki sem mondja meg IGAZÁN, hogy mit kell tenni, csak mi felruházzuk a társadalmat, illetve egyes embereket azzal a joggal, hogy megmondják, hogy mit kell tennünk, mi a helyes és mi nem, aztán mi magunk ragaszkodunk hozzá leginkább, mert amikor nem mondja meg senki, hogy mi a feladat, könnyen elveszíthetjük a biztonságérzetünket. Piszok nehéz saját magam főnöke lenni úgy, hogy elég hatékony is legyek, de mégse hajtsam magam halálra.
A vezetés nélküli, önszabályozó rendszer eleinte lehet maga a káosz, viszont gyönyörűen kirajzolódnak benne saját félelmeink, hiedelmeink, elvárásaink. Rendkívül tanulságos volt magamat tükröztetni egy ilyen rendszerben. Abban a térben valahogy rögtön kidomborodott magam előtt, ha figyelem éhségből szólaltam meg, vagy éppen a megítéléstől való félelmemben, vagy a "nem vagyok fontos" hiedelme alapján nem szólaltam meg. Pedig senki nem jelzett vissza. A csoport összeadott bölcsessége mindig kiadta a megfelelő reakciót, vagy úgy, hogy nem reagált, és témát váltott, vagy úgy, hogy reflektáltak valamit a saját szemszögükből, de sosem éreztem, hogy baj lenne, hogy mondok vagy nem mondok valamit.
A csoport plasztikusan leképezte az Életet, ami egy bizonyos távlatból nézve szintén egy önszabályozó rendszer. Valahogy mindenki a helyén van, hiszen, ha nem a helyén lenne, akkor nem ott lenne. Mégis milyen sokszor érezzük, hogy nem vagyunk a helyünkön. Akkor vajon miből ered ez a nem vagyok a helyemen érzés? Akárhogy osztok-szorzok, nem tudom másra kihozni az egyenletet, csak arra, hogy a megfelelésből. Mi más késztethet arra, hogy ott legyek, ahol nekem nem jó? Az egzisztenciális félelem, azaz, a félelem a hajléktalanságtól vagy az éhezéstől, vagy egyszerűen csak a kényelem elvesztésétől való félelem csak másodlagosnak tűnik számomra. Ezt megelőzi a szégyen vagy bűntudat, hogy nem fogok megfelelni valamilyen valós vagy vélt elvárásnak és kirekesztődöm. De vajon hol van a valós elvárás vége és a vélt elvárás eleje? Vagyis, amikor már tök nyilvánvaló, hogy senki más nem várja el tőlem, hogy ezt vagy azt megtegyem csak én magamtól, mégis jobb érzésem ellenére mégis megteszem újra és újra.
Addig, amíg ezt a határt nem tudom hitelt érdemlően felfedezni és megrajzolni magamnak, maradok függő, és járok az Anonim Alkalmazkodók csoportjába. 😊