- Minden évben arra gondolok, hogy jövőre már biztos jobb lesz.
- Sokszor tölt el aggódással, hogy mi lesz velem 1, 5, 10 év múlva.
- Este nehezen alszom el, és/vagy reggel hajnalban felébredek, mert ott tolonganak a fejemben a múlt eseményei és/vagy a jövőbeni teendők.
- Reggel gyakran gyomorszorító érzéssel indulok a munkahelyemre.
- Már hétvégén sincs időm kipihenni magam.
- Sokszor érzem, hogy nem teszek eleget a kötelezettségeimnek.
- A nyilvános szereplés nagy stresszel jár, ezért többnyire el is kerülöm.
- Amikor éppen nem valami „hasznosat” csinálok, hamar bűntudatom lesz.
- Időnként úgy érzem, hogy a sok megoldandó feladat elönti az agyam és olyankor azt sem tudom, hogy hova kapjak.
- Időnként elfog a bizonytalanság érzés, hogy bezártam-e az ajtót, kihúztam-e a vasalót, becsuktam-e az összes ablakot, nálam van-e minden, ami kellhet, stb.
Ha a fenti kérdések közül 2-nél többre adtál igen választ magadnak, akkor valószínűleg szorongsz.
De mi is az a szorongás?
A tartósan fennálló stressz érzékelése vagy éppen már nem érzékelése. És ez a fő gond. Mert a lökésszerű stresszel való megküzdésre a szervezet fel van készülve, annak funkciója van: felkészíti a szervezetet egy intenzívebb működésre. Teljesen rendben van. Igazából itt az állandóságon van a hangsúly. A stressz sok esetben annyira beépül a mindennapjainkba, hogy már nem is érzékeljük. „Hozzáedződtünk”, mondjuk diadalittasan. Vagy ha időnként felbukkan a gyanú, hogy szorongunk, rögtön megmagyarázzuk, hogy „ez az élet rendje”. Szeretném leszögezni, hogy nem az!
De miért probléma a szorongás?
Azon kívül természetesen, hogy kellemetlen érzés, azért is mert folyamatosan „alarm” állapotban tartja a szervezetet, ami feleslegesen leterheli, majd kimeríti, ami által nemcsak fáradékonnyá, hanem fogékonyabbá is válunk a betegségekre.
A szorongással szembeni probléma fókuszú megküzdés, csak akkor alkalmazható, ha ténylegesen tehetünk valamit a probléma elhárításáért. Ilyenkor kiválóan működnek a kognitív módszerek, mint az elemzés, ötletelés, részfeladatokra bontás, akció terv, stb.
Amikor azt tapasztaljuk, hogy ezek már nem elég hatékonyak, mert rendre szabotáljuk saját elhatározásainkat, akkor célszerű alkalmazni az érzelemközpontú megközelítést. Ez azt jelenti, hogy eggyel mélyebbre megyünk, és megkérdezzük magunktól: Vajon mire jó nekem, hogy ez vagy az nem működik az életemben? Milyen „nyereséggel” jár az, hogy beszorultságban tartom magam? Az egyik gyakori „nyereség”, hogy valamilyen mértékben a velem történt események áldozataként élhetem meg magam. „Nem tehetek róla” mondom magamnak, és rögtön fel tudok sorolni néhány nyomós, kikezdhetetlennek tűnő érvet, amivel ezt a hitet meg tudom támogatni.
De vajon van-e befolyásom arra, hogy mit érzek? Mondhatjuk, hogy ha meleg van, akkor izzadok, ha felbosszantanak, akkor dühös vagyok, de talán érezhető, hogy ez a hamis párhuzam már húz is be az áldozatiság kényelmes szerepébe. Nem azt mondom, hogy ne legyek dühös, sőt, ha jön, akkor jöjjön, százszor rosszabb, ha elnyomom, de jó, ha tudom, hogy én döntöttem róla, és ha ez tudatosul, akkor már át is vettem az irányítást, és formába tudom terelni. Nem atombomba, hanem atomreaktor immár.
Végső soron azért, hogy mit érzek, kizárólag én vagyok a felelős. Elég karcsú érvnek tűnik innentől kezdve, hogy a másiknak hatalma van bennem akármilyen érzést kiváltani. Erre tudatosan, vagy tudat alatt, de minden esetben engedélyt kell adnunk. Senki nem veheti el tőlünk azt a szabadságot, hogy megválasszuk a hozzáállásunkat a körülöttünk és velünk történő dolgokkal kapcsolatban. Ez sok munka adott esetben, mert az idegpályáink beállhattak egy másik (negatív) működésre, de edzéssel ezek átprogramozhatók. Erről szól a coaching. Pozitív átkeretezés, humor, érzelmi támasz, kibeszélés, és ha mindezzel elegendő biztonságot és energetizáltságot teremtettünk, akkor jöhet az akcióterv!
De mi is az a szorongás?
A tartósan fennálló stressz érzékelése vagy éppen már nem érzékelése. És ez a fő gond. Mert a lökésszerű stresszel való megküzdésre a szervezet fel van készülve, annak funkciója van: felkészíti a szervezetet egy intenzívebb működésre. Teljesen rendben van. Igazából itt az állandóságon van a hangsúly. A stressz sok esetben annyira beépül a mindennapjainkba, hogy már nem is érzékeljük. „Hozzáedződtünk”, mondjuk diadalittasan. Vagy ha időnként felbukkan a gyanú, hogy szorongunk, rögtön megmagyarázzuk, hogy „ez az élet rendje”. Szeretném leszögezni, hogy nem az!
De miért probléma a szorongás?
Azon kívül természetesen, hogy kellemetlen érzés, azért is mert folyamatosan „alarm” állapotban tartja a szervezetet, ami feleslegesen leterheli, majd kimeríti, ami által nemcsak fáradékonnyá, hanem fogékonyabbá is válunk a betegségekre.
A szorongással szembeni probléma fókuszú megküzdés, csak akkor alkalmazható, ha ténylegesen tehetünk valamit a probléma elhárításáért. Ilyenkor kiválóan működnek a kognitív módszerek, mint az elemzés, ötletelés, részfeladatokra bontás, akció terv, stb.
Amikor azt tapasztaljuk, hogy ezek már nem elég hatékonyak, mert rendre szabotáljuk saját elhatározásainkat, akkor célszerű alkalmazni az érzelemközpontú megközelítést. Ez azt jelenti, hogy eggyel mélyebbre megyünk, és megkérdezzük magunktól: Vajon mire jó nekem, hogy ez vagy az nem működik az életemben? Milyen „nyereséggel” jár az, hogy beszorultságban tartom magam? Az egyik gyakori „nyereség”, hogy valamilyen mértékben a velem történt események áldozataként élhetem meg magam. „Nem tehetek róla” mondom magamnak, és rögtön fel tudok sorolni néhány nyomós, kikezdhetetlennek tűnő érvet, amivel ezt a hitet meg tudom támogatni.
De vajon van-e befolyásom arra, hogy mit érzek? Mondhatjuk, hogy ha meleg van, akkor izzadok, ha felbosszantanak, akkor dühös vagyok, de talán érezhető, hogy ez a hamis párhuzam már húz is be az áldozatiság kényelmes szerepébe. Nem azt mondom, hogy ne legyek dühös, sőt, ha jön, akkor jöjjön, százszor rosszabb, ha elnyomom, de jó, ha tudom, hogy én döntöttem róla, és ha ez tudatosul, akkor már át is vettem az irányítást, és formába tudom terelni. Nem atombomba, hanem atomreaktor immár.
Végső soron azért, hogy mit érzek, kizárólag én vagyok a felelős. Elég karcsú érvnek tűnik innentől kezdve, hogy a másiknak hatalma van bennem akármilyen érzést kiváltani. Erre tudatosan, vagy tudat alatt, de minden esetben engedélyt kell adnunk. Senki nem veheti el tőlünk azt a szabadságot, hogy megválasszuk a hozzáállásunkat a körülöttünk és velünk történő dolgokkal kapcsolatban. Ez sok munka adott esetben, mert az idegpályáink beállhattak egy másik (negatív) működésre, de edzéssel ezek átprogramozhatók. Erről szól a coaching. Pozitív átkeretezés, humor, érzelmi támasz, kibeszélés, és ha mindezzel elegendő biztonságot és energetizáltságot teremtettünk, akkor jöhet az akcióterv!