Sok évvel ezelőtt nyitottam egy hársfa teázót. Apám és Anyám ősi receptje alapján készítettem benne a teát, ahogy kis korom óta tanultam. Minden figyelmemet beletettem, hogy a tea a végén olyan legyen, ahogy a szüleimtől tanultam, sőt még hozzá is tettem egy kis titkos eljárást, amitől az a tea az évek során egészen egyedi lett. Időnként próbáltam más teákat is forgalmazni, de mindig valahogy hamisnak éreztem, bár volt idő, amikor az „egyéb” teák vitték el a boltot, de attól nem éreztem magam boldognak, így végül végleg felhagytam más teák kotyvasztásával és maradt a hársfatea.
Sokan megfordultak a teázómban, mindig próbáltam valami újat belevinni, hogy jobban menjen a bolt. Volt, amelyik ötlet jól működött, és én is jól voltam vele, de egy pár ötletem majdnem csődbe vitte az üzletet. Ilyen volt például, amikor egyszerre két vendéget próbáltam kiszolgálni. Ez valahogy sosem sikerült, mert nem tudtam annyi figyelmet adni mind a kettőnek, hogy az elég legyen ahhoz a minőséghez, amivel én elégedett voltam, és ez a vendégeken is azonnal érezhető volt. Rögön feszengés támadt az üzletben, amint egyszerre két vendég lett. Először ezt gyengeségnek éreztem, mert láttam teázókat, amik tömve voltak, de ez valahogy nem az én világom volt, én csak úgy voltam boldog végül, ha csak egy vendégre figyelhettem.
Sokan megfordultak a teázómban, mindig próbáltam valami újat belevinni, hogy jobban menjen a bolt. Volt, amelyik ötlet jól működött, és én is jól voltam vele, de egy pár ötletem majdnem csődbe vitte az üzletet. Ilyen volt például, amikor egyszerre két vendéget próbáltam kiszolgálni. Ez valahogy sosem sikerült, mert nem tudtam annyi figyelmet adni mind a kettőnek, hogy az elég legyen ahhoz a minőséghez, amivel én elégedett voltam, és ez a vendégeken is azonnal érezhető volt. Rögön feszengés támadt az üzletben, amint egyszerre két vendég lett. Először ezt gyengeségnek éreztem, mert láttam teázókat, amik tömve voltak, de ez valahogy nem az én világom volt, én csak úgy voltam boldog végül, ha csak egy vendégre figyelhettem.
Egyszer betoppant egy kedves lány, akitől valahogy világosabb lett a teázóban. Egyszerűen túlragyogta a hangulatvilágítást. Nagy lelkesedéssel és figyelemmel nézte, ahogy készítem a teát, és ettől én is még vidámabban sürögtem-forogtam. Kezdetben nagyon bizalmatlan volt, de mikor hagytam, hogy minden apró lépést láthasson, sokkal lassabban is csináltam, hogy legyen ideje jól megfigyelni, végül elszállt a bizalmatlansága és csendesen, de mohón kezdte inni a teámat, mint aki már évek óta nem ivott egy jót. Kábult voltam az örömtől, hogy ennyire ízlik neki, minden reggel csak arra tudtam gondolni, hogy majd jön, és én nézhetem, ahogy teázik. Először csak nyitás után órákkal jött és el is ment jóval zárás előtt, de ahogy telt, múlt az idő, egyre több időt töltött a teázóban, annyira, hogy végül már nyitásra ott volt és zárásig maradt. Ez életemnek egy nagyon boldog korszaka volt.
Egy idő múlva arra lettem figyelmes, hogy később kezdi el inni, nem érdekelte, hogy újra melegítem-e neki, sőt egyre többször otthagyott az alján egy pár kortyot. Próbáltam nem tudomást venni a jelenségről, és továbbra is ugyanannyi teát csináltam neki, hiszen ez volt az üzletem egyik bechmarkja: a tea mennyisége. Semmi sem látszott segíteni a dolgon, mígnem az egyik naptól kezdve bele sem kóstolt többé a teába. Én azért minden nap elkészítettem a teát, - szerintem ugyanúgy, mint eddig -, hátha később megkívánja, meg aztán azért ő jött minden nap rendesen, ahogy eddig, hát gondoltam, nem szomjas, ha szomjas lesz, majd iszik.
Egy idő múlva arra lettem figyelmes, hogy később kezdi el inni, nem érdekelte, hogy újra melegítem-e neki, sőt egyre többször otthagyott az alján egy pár kortyot. Próbáltam nem tudomást venni a jelenségről, és továbbra is ugyanannyi teát csináltam neki, hiszen ez volt az üzletem egyik bechmarkja: a tea mennyisége. Semmi sem látszott segíteni a dolgon, mígnem az egyik naptól kezdve bele sem kóstolt többé a teába. Én azért minden nap elkészítettem a teát, - szerintem ugyanúgy, mint eddig -, hátha később megkívánja, meg aztán azért ő jött minden nap rendesen, ahogy eddig, hát gondoltam, nem szomjas, ha szomjas lesz, majd iszik.
Így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak megszólalt:
- Menta teát kérek.
Az elképedéstől hosszú másodpercekig meg sem tudtam szólalni. Nem tudtam mit mondjak, hiszen elég régen járt ide, hát pontosan tudta, hogy itt biztosan nem fog más teát kapni. Korábban már elmeséltem neki, hogy családi recept és hogy próbáltam mást, de nem szerettem csinálni stb.
Percekig néztük egymást, mintha a másik egy marslakó lenne. Végül ő törte meg a csendet és azt mondta:
- Nem baj, akkor hadd üljek csak itt és mostantól nem iszom teát.
Kattogott az agyam, hogy ezt hogyan értelmezzem, mert férfi agyam nem tudta befogni, hogy mi a jó abban, hogy egy teázóban ülök, de nem fogyasztok. Mostantól ne főzzek teát? Hogyan tegyem ezt? Ok, hogy volt más hobbim meg bevételi forrásom, de mégsem tudtam elképzelni, hogy felhagyok ezzel az ősöktől rám maradt hagyománnyal. A lány szemmel láthatólag nem vette észre, hogy nekem mennyire fontos, hogy napról napra megfőzzem a teát, és kezdtem gyanítani, hogy azt sem tudatosította, hogy én vagy neki főzök teát vagy senkinek legalábbis, amíg ki nem mondja, hogy ő már nem vendég többé és elmegy, de erre valahogy egyikünk sem gondolt.
Percekig megint nem tudtam megszólalni, míg a végén rezignáltan, végtelen szomorúsággal és olyan kisfiús sutasággal, de a legtöbb határozottsággal, amit abban a helyzetben ki tudtam préselni magamból, ennyit mondtam:
- Te vagy az egyetlen Vendégem.
Ettől könnyek futottak a szemébe és csak nézett sokáig, mint egy megriadt őzike, aki nem tudja, hogy féljen-e és gyorsan elfusson, vagy megbízhat-e abban a fura lényben, akinek ugyan puska lóg az oldalán, de valahogy mégis biztonságos a közelében lenni.
- Menta teát kérek.
Az elképedéstől hosszú másodpercekig meg sem tudtam szólalni. Nem tudtam mit mondjak, hiszen elég régen járt ide, hát pontosan tudta, hogy itt biztosan nem fog más teát kapni. Korábban már elmeséltem neki, hogy családi recept és hogy próbáltam mást, de nem szerettem csinálni stb.
Percekig néztük egymást, mintha a másik egy marslakó lenne. Végül ő törte meg a csendet és azt mondta:
- Nem baj, akkor hadd üljek csak itt és mostantól nem iszom teát.
Kattogott az agyam, hogy ezt hogyan értelmezzem, mert férfi agyam nem tudta befogni, hogy mi a jó abban, hogy egy teázóban ülök, de nem fogyasztok. Mostantól ne főzzek teát? Hogyan tegyem ezt? Ok, hogy volt más hobbim meg bevételi forrásom, de mégsem tudtam elképzelni, hogy felhagyok ezzel az ősöktől rám maradt hagyománnyal. A lány szemmel láthatólag nem vette észre, hogy nekem mennyire fontos, hogy napról napra megfőzzem a teát, és kezdtem gyanítani, hogy azt sem tudatosította, hogy én vagy neki főzök teát vagy senkinek legalábbis, amíg ki nem mondja, hogy ő már nem vendég többé és elmegy, de erre valahogy egyikünk sem gondolt.
Percekig megint nem tudtam megszólalni, míg a végén rezignáltan, végtelen szomorúsággal és olyan kisfiús sutasággal, de a legtöbb határozottsággal, amit abban a helyzetben ki tudtam préselni magamból, ennyit mondtam:
- Te vagy az egyetlen Vendégem.
Ettől könnyek futottak a szemébe és csak nézett sokáig, mint egy megriadt őzike, aki nem tudja, hogy féljen-e és gyorsan elfusson, vagy megbízhat-e abban a fura lényben, akinek ugyan puska lóg az oldalán, de valahogy mégis biztonságos a közelében lenni.